Happier Earth Project

A tudatosság és a tudatos döntéshozás elég vicces egy dolog. Mert egyrészt sok szempontból borzasztóan leegyszerűsíti az életet – másrészt időnként (vagy eleinte) nagyon meg is tudja nehezíteni azt. De én speciel nem nagyon látok más követendő életformát, mint ezt.

Hogy pontosan miben áll a tudatosság? Mit jelent az, ha valaki tudatosan él? Hogyan tudunk tudatos döntéseket hozni? Ezekre a kérdésekre az első és legfontosabb válasz az, hogy nincs rá mindent lefedő, tökéletes forgatókönyv, mert a tudatosság első lépése tulajdonképpen az önismeret. Az önismeret minél mélyebb és részletesebb művelése, mert anélkül vajmi kevés esélyünk van arra, hogy tudatosak legyünk.

Legalábbis: szerintem. Nekem a tudatosság valami olyasmit jelent, hogy tisztában vagyok magammal, az igényeimmel, a helyemmel a szűk és a tágabb környezetemben, és tudom (sejteni vélem) a tetteim és a döntéseim következményét.

Milyen egyszerűnek tűnik, ahogy leírtam! És egészen addig olyan tök egyszerű is ezt mantrázgatni magamnak, amíg nem találom magam olyan helyzetben, hogy valakivel – akár saját magammal is – meg kell vívnom ezért. Mert olyan behatás ér, ami rá akar cáfolni az önismeretemre vagy a megoldási sémáimra – netán arra, amit én a tetteim vagy a döntéseim következményéről gondolok.

És ilyen helyzet elég sok akad. Meg hát… igen érdekes folyamat lebontani a saját magunkról kialakított képeinket, amik nem eléggé igazak. Ezekből az én személyes kedvencem az, amikor 20 évesen még mindig felpróbáltam suttyomban anyám mélybordó csizmáját, hátha belenőttem, holott 13 éves korom óta egy centivel nem lettem több. Akkor egy kicsit magamba kellett néznem, hogy engedjem már ezt el végre – pedig előtte vagy 10 évig hallgattam, hogy majd belenősz. Hát nem. De ez egy meglehetősen ártatlan és bugyuta példa arra, hogy milyen sok hülyeséget gondolunk vagy gondoltatnak velünk magunkról.

Én hiszek abban, hogy az ilyesmi – az önismeret rögös útja – egy olyan bensőséges és személyes folyamat, amin terelgetni lehet az embert, de irányítani nem. Ezért nem is fogja tudni megmondani soha a tutit, hogy így meg úgy, mert sosem szabad készpénznek venni azt, amit egy másik ember állít rólunk. Félreértés ne essék: meghallgatni mindig érdemes! De legyünk tisztában azzal, hogy ki mondja és miért mondja azt, amit.

Én az elmúlt pár év alatt egy elég érdekes folyamatot jártam be – nyilván járok most is, mert nem csak a technika változik gyorsan, én is – és már nagyjából meg tudom fogalmazni azt, amit magamról gondolok. Ahogy annak az egyre nagyobb igényét, hogy ez a folyamat ne csak nekem legyen jó, hanem másoknak is. Értsd: ezért hagytam fel a húsevéssel, ezért kerülöm a fast-fashiont, ezért próbálok meg minél több mindent megcsinálni saját magam. Mert szeretem tudni, hogy a döntéseimnek milyen belátható következménye van, és a városi életben rengeteg olyan dologgal találkozom, amely már nagyon nehezen lekövethető. A honnan jön a ruhámtól a ki csinálja a telefonomon át a hol és hogyan csinálták a gyógyszeremet-ig – és ezek még csak a fizikai létezést érintő kérdések.

Az elvi, elméleti kérdésekről ne is beszéljünk.

Én nem tudom megmondani mindenről, hogy rossz-e vagy jó. Nem tudom minden kérdésben, hogy mi a helyes és mi a nem helyes; nem vagyok filozófus és nem vagyok guru. De azt már majdnem tudom, hogy nekem mi a jó és nekem mi a rossz – és ezt szeretném saját magam eldönteni.

Számomra ez a tudatosság – mondjátok el ti is, hogy nektek micsoda! Kíváncsi vagyok �