Heii!
Egy 21 éves budapesti vagyok, de ha bármi lehetnék akkor Észak-Portugáliában szedném a szőlőt, vagy Dél-Olaszországban a mandulát meg a paradicsomot. -sóhaj-
De most én lehetek a HEP ügyeletes szelektívese meg minimalistája. Ez egy jó ügy! Elmondom, mennyire egyszerű szelektíven gyűjteni, hogy az miért jó, meg azt is, hogy aztán hány barátot lehet elveszíteni azért, mert megemlíted, hogy dobja már az üres La Fiestát az üvegesbe no’ (bár ha huszonévesen még mindig lafit iszik, akkor azért meg is érdemli kicsit). Arról is írok, mennyi csoda emberrel lehet találkozni és tapasztalatot cserélni. Mennyi jóság van a természetben, meg mennyi szeretet a nagyvilágban. Azt is kiadhatom végre magamból, hogy például mi a tosznak kell műanyag avokádó-szeletelőket gyártani meg aztán megvenni, mi értelme van a pomelót két (2!) műanyagba csomagolni, amikor eleve rohadt vastag a héja, meg hogy mégis mi ez az egész, hogy gáz zöldnek és/vagy vegánnak lenni. Miért nem hagyjuk már egymást békiben, hogy hadd érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ha a föld nettó boldogságszintjét néznénk, akkor lenne mit alakítani ezeken az ún. társadalmi normákon, amik bullyznak kábé mindent, ami jó. Na de. Ez csak egy teaser poszt itt, nem merülök annyira nagyon bele. A lényeg, hogy jó ügyben vagyunk. A HEP egy jó ügy. (Ezt a „jó ügy” kifejezést egyik volt osztálytásamtól tanultam, aki meg a beckzolitól hallotta, és akkor nekünk ez így szentnek számított, és kellően nyomatékos helyzetekben lehet(ett) csak használni. Hát íme.)
A szelektív hulladékgyűjtésre unokatesómék (a “puhik” - így lesznek emlegetve) lelkesítettek fel. Néztem a youtube-on csomó “zero waste” videót, meg olyan kissé clickbait szagú dolgokat, hogy egy lánynak öklömnyi méretű a négy évi szemete. Megpróbáltam semmit sem kidobni, de hamar rá kellett jönnöm (családom rendszeretetének erőteljes hatására), hogy nem az a megoldás, hogy mindent elrakunk azzal a címszóval, hogy majd még jó lesz. Ez a költözésnél is hatalmas áldás, amikor a régi szobám kipakolása hetekbe telik, mert az új lakásba, arra a kevéske négyzetméterre nem fértek már a kézművesből megmaradt krepp papírt fecnik sem, otthon meg a család nem bírta idegekkel azt a töméntelen mennyiségű szir-szart. (Én ugyan a mai napig azt gondolom, hogy a dolgok kontextusban nyerik el igazi értelmüket, szóval a maszatos és gyűrött papírzacskó is tud legit lenni, ha tudjuk róla, hogy a világ legfinomabb kakaóscsigája volt benne három éve… Nyilván nem lehet kidobni csak úgy! De ezt egy idő után hiába magyarázza az ember lánya.)
Szóval a puhik négy kisgyerekkel, tudományos munkát végző szülőkkel, egy budafoki házban simán csinálják a szelektív hulladékgyűjtést. Csak a pelenkát dobják a kommunálisba. Tök természetes, hogy már a hároméves is tudja, hogy mit melyik kukába kell dobni, nem csinálnak belőle ügyet. Emlékszem, amikor együtt voltunk lent Balatonon nem sokkal azután, hogy házasodtak. Nem mertünk kidobni semmit sem, mert nem tudtuk mit hova, azt viszont igen, hogyha rossz helyre kerül, akkor ők kiszedik, átrakják. És akkor még úgy voltunk/voltam vele, hogy júj a szemétben turkálni fúj. Most meg önjelölt zöld hippiként simán leállok az utcán rendbe pakolni a szelektívkukákat hangos ciccegések közepette. De akkor még új volt ez a “szelektív dili” a családban. Aztán szép lassan átragadt.
A puhikat látva hát, nekem mezei, kellően tájékozott, minden szükséges lehetőséggel rendelkező, kreatív megoldásokat kedvelő kis földlakónak miért ne menne? A lustaságra gyanakodtam, de hamar kiderült, hogy ha valamit nem a megfelelő kukába dobok, akkor szemetes tengerpartokon vergődő szomorú teknősök úsznak be lelki szemeim elé, és nyüstölnek addig, amíg a jó kukához nem jutok. Ilyen fajta ön-lelkiterroban és sanyargatásban egészen egyedülálló tudok lenni. De van más motiváló módszer is, nyugi!
Azt nem tudom, hogy meddig meg hogyan fog fennmaradni a bolygó, nem tudom, hogy mi a tuti életmód, és azt sem, hogy mi az ultimate egészséges. De azt tudom, hogy fenntarthatóan élni igenis lehet, és ehhez nem feltétlenül kell átállni az útilapuval seggtörlésre, a kisállatkereskedés-szagú DIY dezodorokra, vagy az ősember kinézetre. Hacsak valaki nem pont ezeket érzi komfortosnak. Mert akkor csak tessék! Erről is szól szerintem a fenntarthatóság, hogy hogyan legyünk boldogabbak. Hadd lehessen a föld is önmaga, meg mi is. Én tökre hiszek a természettel való szimbiózisban, mert bár létezésünk célját nem tudom, nem hiszem, hogy hiába való lenne. Meg azt is fontosnak tartom, hogy lássunk, ne csak nézzünk ám. Egyrészt a minket körülvevő világot, hogy mennyi csoda van a természetben, mennyi fantasztikus dolog. Lássuk a hibáinkat is, lássuk a valóságot, lássuk a lábnyomunkat. És lássuk még a másik szemében az embert és lelkét.
Erről fogok én szólni itt nektek, a fenntartható, minimalista életről, költség- és időhatékony bolygómegvédésről, meg erről az útról, amin haladok, az összes bukkanóval, mellékvágánnyal, málnásba tévedéssel együtt.
písz,
ursaminor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.